16 Rész. Véget ért a kalandjaim ideje

*********************** 2 hét elteltével ***********************

Még mindig nem tudtam észhez térni. Egy halálos betegség gyengített le engem és kényszerített ágyba valami két hét alatt. Még két hét alatt mi lesz? a temetésem? Nem tudtam hogyan reagáljak. Féltem. Az orvosok azt mondták,hogy ha végig megyek pár műtéten az talán megfékezi a betegségemet. De...végleg akkor sem tudják már le állítani. Minél többet gondoltam erre az egészre annál jobban remegtem. Mivel már nem bírtam felkelni az ágyamból az orvosok jártak el hozzám minden második napon,hogy megvizsgáljanak. Jól látták,hogy az állapotom nem javult. Castiel nem igazán akart egy újabb turnén részt venni de anya rá tudta szedni őt arra,hogy menjen. Nagy nehezen de bátyus beleegyezett és elutazott. De minden áldott nap felhívott vagy ötször is amikor pedig nem vettem fel akkor anyát hívta és küldte hozzám. Rosa mindennap meglátogatott és hozta magával Leighet és Lysandert is. Igazán jól esett,hogy ők még ilyenkor sem hagytak cserben. Párszor Armin is eljött...de nem igazán beszélgettem vele.

Ma is elkellet jönnie az orvosomnak. Rápillantva az órára észrevettem,hogy késik. Mivel az ágyamat átvitték távolabb az ablaktól,hogy ne kapjak huzatot amikor kinyitják azt nem túl sok mindent láttam a kék égen és fehér felhőkön s repdeső madarakon kívül.

Már majdnem elaludtam amikor valaki bekopogott az ajtómon aztán kinyitotta azt. A tekintetemet az ajtó irányába szegeztem és megpillantottam anyát és az orvost kép perccel később apa is belépett a szobámba. A szüleim felsegítettek mivel egyedül már nem voltam képes felülni sem és az orvos meghallgatta a szívverésemet, megmérte a pulzust és egy két injekciót és beadva lefektetett vissza a párnára. A vizsgálat után mindenki kiment és én újra egyedül maradtam a szobámban. Hallottam ahogyan anya és apa az orvossal beszélgettek. Nem igazán értettem mit mondtak egymásnak de hallottam ahogyan anya próbálta visszafogni a kiabálást és sírást. Aztán hallottam a lépteket....és a szobám ajtajának nyikorgását. Újra az ajtó felé szegeztem tekintetemet. Amin állt az ajtóban. Már jó pár napja nem jelent meg itt. Kezdtem azt hinni,hogy végül feladta a próbálkozásokat és békén hagy...hisz úgy is haldoklok. De nem. Ő újra eljött...míg Rosa és a többiek nem voltak itt. Jól esett,hogy legalább ő foglalkozott velem amikor mások már nem bírták tovább és el sem jöttek mert én ilyen borzasztó állapotban voltam.

Egy mosolyt próbáltam csalni az arcomra. Úgy látszik sikerült mert Armin is elmosolyodott. Ő még mindig az ajtóban állt és könnyező szemekkel nézett engem. Mintha nem mert volna megközelíteni engem. Csak állt egy helyben és nézett. Szemeim már nem bírták tovább és összezárták magukat. Másodpercek elteltével éreztem,hogy valaki megérinti a kezemet. már rég nem volt szerencsém ilyen meleg érintést érezni a bőrömön. Örültem,hogy életem utolsó perceiben az bizonyos személy van mellettem akit tényleg szeretek. Talán percek...talán órák teltek el...nem tudom. De én egyre gyengébbnek kezdtem érezni magamat és már annyi erőm se volt,hogy kinyissam szemeimet. Már a félelem is elszállt. Néha néha hangokat hallottam magam körül. De nem hallottam Rosalia hangját ami még jobban elkeserített.

Még egy kis idő elteltével...már nem éreztem semmit...és egy hang sem érte el fülemet....s egy meleg érintés nem érte el kezemet. Erőm teljesen elhagyott és nem láttam magam körül már semmit a magányos sötétségen kívül.

********************* Következő Nap ***********************

Temető. Sok sok feketében álló ember. Sírás...könnyek. Bánat. Fájdalom. Egyetlen egy ember amely egy fehér menyasszonyi ruhában feküdt egy koporsóban. Síri csend. A bús nők sírásán kívül semmit sem lehetett hallani az nap. Mindenki csak állt és nézte ahogyan a koporsót a sírba helyezik és behányják földdel. Esős nap volt akkor. Mintha maga a természet sem akarta elfogadni a halált......Rosa...Kentin...Leight..Castiel..Lysander..Armin...Letti...Mindenki ott volt.Az egész iskola gyászolt a családdal együtt. Rosa csak bocsánatért könyörgött miért az utolsó napokban nem volt ereje megjelenni a közelemben...A fiúk nem mondtak semmit. Anya szintén sírt és azért kért bocsánatot,hogy nem tudott segíteni nekem és az utóbbi beszélgetésünk nem a legjobban végződött....Soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat amelyeket ebben az életben töltöttem.

Értékeljétek mindazt amitek van. Hisz mi...emberek....törékenyek vagyunk és bármelyik pillanatban életünk lángja el aludhat. Tiszteljétek szüleiteket és ne veszekedjetek velük. Bármely pillanatban történhet valami ami elszakíthat benneteket tőlük. Szeressétek az életeteket hisz abból is csak egy van. Emlékezzetek ezekre a most talán csak puszta szavakra amelyek egyszer hatalmas értékké válnak ha elveszítünk valami fontosat életünkben.

VÉGE...